Az alábbi koncepciót több, mint másfél évtizede vetettem papírra. Úgy gondoltam, hogy ez egy eredeti ötlet. Vagy egy évtizeddel később értesültem róla, hogy Habsburg Ottó is megfogalmazott valami hasonló elképzelést. A 2000. évi választások előtt házaltam a kézirattal néhány napi- ill. hetilapnál. Volt, ahol kerek-perec elutasították, másutt hitegettek, aztán csendben ejtették a dolgot. Hallottam, hogy egy országgyűlési képviselő (jelenleg kormánypárti) is felvetett valami hasonlót. Megküldtem neki az írást: a válasz azóta is várat magára. Egy-két újságíróval, „közíró"-val is leveleztem az ügyben: leginkább fenntartásaikat hangoztatták: egyrészt-másrészt... Közben létrehozták a „jövő nemzedék ombudsmanja" vagy valami hasonlóan hangzatos névre hallgató intézményt (nyilván: fizetett apparátussal). Pótcselekvés. Biztos írtak már szép vaskos beszámolókat tevékenységükről. Most közzéteszem az írás mérsékelten aktualizált változatát. Az alapötlet, úgy gondolom, továbbra is megfontolásra méltó...
Választójog korhatár nélkül?
A klasszikus demokrácia intézménye eresztékeiben recseg-ropog. A nagy hagyományokban gyökerező angolszász „minta"-rendszerek éppúgy, mint a gyenge lábakon álló, újdonsült, szervetlen, Kelet-európai kópiáik. A világméretű válságjelenségekhez és okokhoz az utóbbiakban speciális tényezőként a „létező szocializmus" terhes öröksége is súlyosbító tényezőként járul. Tökéletes társadalmi rendszer természetesen nem létezik, legfeljebb utópiák formájában; ezek legkártékonyabb változata a kommunista utópia. A nyugati típusú demokráciák deklaráltan nem tökéletesek, tudjuk ezt Churchill elhíresült bölcselkedéséből is, mégis kevés figyelmet kapnak a demokrácia súlyos, veleszületett betegségei, amelyek egyike-másika valamennyire orvosolható, mások bajosan, vagy egyáltalán nem. Az utóbbiak legfőbb oka a rövid távú, taktikai, szűk csoport/pártérdekek és szemlélet uralkodása a távlati, (nemzet)stratégiai szemlélet és tervezés felett. A hatalom birtokosai persze igyekeznek ezt a deformitást minden eszközzel leplezni és negálni: a saját/egyéni/párt-érdeket a nemzet, vagy (nemzetfóbiás terminológiával) a „lakosság", az „emberek" javának szolgálataként eladni, napi politikai haszonszerző lépéseiket pedig agresszív és hatékony rábeszélő gépezeteik segítségével „távlatosítani".
Az itthoni magyarság külhoniak elleni hergelése csak egy példa volt a társadalmi csoportok egymás elleni kijátszására – anno dacumál –. Ma már kevesen emlékeznek erre. Pedig nem ártana. Akik ma a „menekültek" korlátlan és feltétlen befogadása mellett vetnek be pénzt, paripát, fegyvert, azok annak idején „23 millió román"-nal riogattak. A willkommenskultur felkent prófétái akkor magyar nemzettársainkat jelölték meg veszélyforrásként (idejönnek, elveszik a munkádat, nyugdíjadat, összedől az egészségbiztosítás, stb.). Ami egyébként virtuális volt, gyűlöletkeltésre viszont kiválóan alkalmas. Most, amikor az egyáltalán nem virtuális fenyegetés itt dörömböl a kertek alatt (mit dörömböl: szó szerint átgázol rajtunk) a tudatmódosító, fősodorbeli média / megmondóemberek semmiféle veszélyt nem vizionálnak az idegen hordák beözönlése láttán. Végül is: az idegen szép, nemde (a külhoni magyar meg nem volt az...) ? Akkor azért, most ezért pénzelik őket. Zárójel bezárva.
Legalább ennyire fájdalmas, és katasztrofális hatású a nemzedékek szembefordítása egymással. Természetesen más eszközökkel: a nyílt gyűlöletkeltés itt nem alkalmazható (még a kommunista etika is azt tanította, hogy a szülőt megölni bűn, kivéve... ha az osztályellenség!). Hatásos, és nehezebben tetten érhető azonban egyik csoport érdekeinek aránytalan mértékű figyelembe vétele a másik rovására. Árulkodó e tekintetben az a „szocialista" retorika, amely minden követelést automatikusan a "kitől vegyük el?" demagóg fordulattal tromfol le. Ehhez menetrendszerűen társul egy reszelős, hamis, basso ostinato „az adófizetők pénzé"-ről (SzDSz.2). E sötét fortélyok vegytiszta megnyilvánulásaként aztán választási kampány idején magasra csap a nyugdíjasok szavazataiért folytatott tébolyult licitelés.
Azok, akik számára a választási győzelem megszerzése csupán hatalomtechnikai kérdés, valószínűleg jól kalkulálnak. Az általában nagyon kiegyenlített versenyt néhány tizezer, rosszabb esetben csak néhány ezer szavazat dönti el. Ennyit az említett szavazói rétegtől „célzott kampánystratégiával" biztosan meg lehet szerezni. Így aztán a kampánynak csúfolt bohózat szinte egyébről sem szól, mint hogy ki, mikor, mennyit vett el, adott, vagy szándékozik adni a nyugdíjasoknak. (Az utóbbi két választáson ez szerencsére háttérbe szorult: ennek az írásnak az 1. változata azonban még 2000. táján fogalmazódott meg.)
A vészesen elöregedő társadalom jövőjének alakításába viszont semmi beleszólása nincs azoknak, akiknek a bőrére megy a játék. A jövő nemzedéknek! Akiknek benyújtják majd a számlát mindazon bűnökért, amelyeket felelőtlen és korrupt kormányok az ő zsenge gyermekéveik alatt elkövettek. A mai 0-18 évesek fizetnek majd azért, mert Hornék (nyugdíjpénztári) „reformja" az állami nyugdíjalapot százmilliárdokkal megrövidítette, a magán-energiaszolgáltatók államilag garantált profitjáért, a csillagászati bankkonszolidációkért, az orosz államadósság „szoci" (tejüveg)zsebekbe folyatásáért, a privatizációnak csúfolt szabadrablásért, Medgyessy M5-ös felajánlásáért az MSzP kongresszusa alkalmából, a megszámlálhatatlan „gét"-ért és ügyért, a PPP őrületért, a többszörösen túlszámlázott autópályákért, évi 10 Ferihegy elzálogosításáért, stb., stb. Őket senki meg nem kérdezi: mit gondolnak minderről? Vállalják-e a beleegyezésük nélkül rájuk rótt súlyos terheket? Őket nem udvarolják körbe a politikusok, nem kecsegtetik ígéretekkel.
A jövő nemzedék érdekei elhanyagolható tételt jelentenek a pártérdekek vezérelte szavazatmaximalizálási stratégiákban. Ilyen szempont fel sem merül a legtöbb kampánystratéga (valóban: szükségünk van ilyenekre?) vagy politikus gondolatában. Elhanyagolhatóan csekély a jövő érdekérvényesítési potenciálja. Per definitionem, hisz a kiskorúaknak nincs választójoga! Jellemző, hogy a kiskorúak politikai jogairól még a saját szürkeállományuktól olyannyira elszállt liberokrata, hivatásos jogvédők is elfelejtenek értekezni. Beérik olyan propagandisztikus pótlékokkal, mint az ú.n. gyermeki, vagy tanulói jogok, amelyekért leginkább a hagyományos családmodell felbomlasztása érdekében szállnak síkra.
A 18. év alatti korosztály politikai jogfosztottságát mindenki olyan evidenciaként kezeli, mint valami természeti törvényt. Valóban evidencia-e ez? Axióma, aminek az érvényességét értelmetlen vitatni? Véleményem szerint egyáltalán nem az. A kérdést inkább fordítva kéne feltenni: milyen alapon tagadjuk meg az egyik legfontosabb állampolgári jog, a szavazati jog érvényesítésének lehetőségét az állam – teljes jogú? – polgárainak mintegy 20-25 százalékától? Ha a kedves olvasó ezen a ponton elmeorvosért kiált, hadd nyugtassam meg: nincs szándékomban indítványozni, hogy ezentúl pelenkások is ikszelhesseek a szavazólapon tulipánra avagy szegfűre. Azonban gondoljuk meg: a kiskorú jogait a szülő vagy gyám minden ügyben törvényesen képviselheti, gyakorolhatja. Akkor talán nem is annyira hajmeresztő gondolat, hogy ezt miért ne tehetné a szavazati jog tekintetében is? Legyen tehát a szülő vagy a gyám joga, hogy saját választójogának gyakorlása alkalmával (törvényhozási, helyhatósági, népszavazás, stb.) a sajátja mellett annyi további szavazatot adhasson le, ahány kiskorú gyermek törvényes gondviselője!
A józan ész azt diktálja, hogy a képviseleti demokrácia fejlődésének hosszú és rögös útján ez lenne – kell, hogy legyen! - a logikus, befejező lépés. Ennek a folyamatnak talán a legfontosabb eleme a kezdetben szűk körre korlátozott szavazati jog fokozatos kiterjesztése volt. Anno dacumal épp oly természetesnek tartották jelentős társadalmi rétegek kirekesztését a szavazati jog gyakorlásából, mint ma a kiskorúakat. Nem is oly régen még nyugati demokráciákban is létezett a nemek szerinti diszkrimináció, ami a társadalom 50%-ának kirekesztését jelentette! És itt nem kell visszamennünk a szüfrazsettek 19. századi mozgalmáig sem, hiszen pl. Svájc csak 1971-ben, Lichtenstein 1984-ben, de még a „minta"-demokrácia Franciaország is csak 1944-ben adott a nőknek szavazati jogot. Ha megvizsgáljuk a különböző korlátozások okait, nem nehéz rájönni, hogy ezek alapjában ürügyként szolgáltak a hatalom sáncain belüliek számára uralmuk kényelmes és biztonságos fenntartása érdekében. Hiszen minél kevesebben szólhatnak bele a döntésekbe, annál könnyebb, egyszerűbb a hatalmat gyakorolni. Az életkori határ a kiskorúak korlátozott cselekvő- és ítélőképességére való hivatkozással szintén ürügy. Meggyőződésem, hogy nincs olyan jogelv, amely megfellebbezhetetlenül előírná, hogy a szülő kiskorú gyermekének érdekeit az élet minden területén, minden jogügyletben képviselheti, kivéve a szavazati jogot. Az is vitathatatlan, hogy ezen jog átruházásának alanya csakis a szülő (törvényes gyám) lehet. Neki u.i. elemi érdeke (és kötelessége) a gyermeke jövőjéről való gondoskodás.
A jövő nemzedék érdekeinek érvényre juttatása sorskérdés. Talán a legnagyobb. A politikai osztály jelentős része, különösen a „létezőben" szocializálódott egyedek, minden írott és íratlan normának fittyet hányva lavíroz a politikai erőtérben, ígér, vagy ígéretet szeg, és kizárólag az erős érdekérvényesítő csoportokat, szavazói rétegeket respektálja. A jövő generáció nem tartozik ezek közé. Annak kikényszerítésére, hogy a politikai erők az ő érdekeiket ne csak a lózungok és a propaganda felelőtlenségével kezeljék, a szavazati jog vázolt kiterjesztésénél hatékonyabb módszer nehezen képzelhető el. Egy 2 milliós választói réteg érdekeit így bajosan lehetne figyelmen kívül hagyni a politikai tengelytörés kockázata nélkül.
Legyen hát Magyarországnak 10millió választópolgára! Minél előbb, annál jobb!